Debye-elmélete a specifikus hőről
(Debye-hőmérséklet)

Szilárd anyagok specifikus hőkapacitásának elmélete, amelyet Peter Debye terjesztett elő 1912-ben.
Feltételezte, hogy a specifikus hőkapacitás a szilárd anyag rácsában lévő atomok vibrációjának a következménye.
Einstein specifikus hő elméletével ellentétben , amely azt feltételezi, hogy minden atomnak ugyanaz a vibrációs frekvenciája, Debye egy kontinuus frekvenciatartomány létezését posztulálta, ami egy, az adott szilárd anyagra jellemző maximális frekvenciánál megszakad.
Az elméletből következik, hogy egy szilárd anyag specifikus hőkapacitása arányos T³-nal, ahol T a termodinamikai hőmérséklet.
Ez az eredmény alacsony hőmérsékleten nagyon jól egyezik a kísérleti eredményekkel.
A kulcsmennyiség az elméletben a Debye-hőmérséklet, (QD), definíciója a következő:

QD=hgDk,

ahol
h a Planck-állandó
k a Boltzmann-állandó

A Debye-hőmérséklet jellemző az adott szilárd anyagra.
Például a nátrium Debye-hőmérséklete 150 K, a réz Debye-hőmérséklete 315 K.

Felhasznált irodalom