Gázmolekulák világítanak az égboltozaton.
Az égi reklámcsövek

1. Az ég éjszakai fénylése. Az égboltnak holdtalan éjszakákon is van bizonyos fénye. Ezt nem a csillagfény okozza. Kiszámították, hogy az égbolt fénylése kb. 2-szer akkora, mint amekkorát az összes csillagok fénysugárzása okoz hatna. A Föld bármely részén, bármely irányban meglehetősen állandó az égbolt éjszakai fénylésének erőssége.

A színképelemzéssel végzett megfigyelések szerint főleg zöld és láthatatlan vörös fényt sugároz az éjszakai égbolt. Ez a vörös fény százszor erősebb, mint a zöld fény, de szemünk érzéketlen iránta. A zöld szint sem látjuk zöldnek, mert ilyen roppant gyenge fényben szemünk csupán a világosságra érzékeny. Azt találták, hogy ez a fény 100 - 1000 km magasságban keletkezik.

Mi okozza? A fizikusok ismerik a légkör magasabb rétegeiben jelenlevő gázatomokat, és meg tudják mondani, hogy mekkora energiával kell összeütközni például az oxigén- vagy más atomoknak, hogy a megfigyelt színeket kibocsássák. A napsugárban levő ultraibolya sugárzás energiája ennél jóval nagyobb.

Külső energia szét tudja választani a gázok molekuláiban az atomokat.
Ha újra egyesülnek, akkor ez az energia felszabadul, és esetleg fény alakjában kisugárzik

Tekintsünk egy oxigénmolekulát. Két oxigénatom alkot egy oxigénmolekulát. Az ultraibolya sugárzás energiája elegendő ahhoz, hogy szétválassza az oxigénmolekulában levő két atomot. Közülük az egyik pozitív, a másik negatív töltésű lesz.
De ezek az atomok nem sokáig maradnak szétválasztott állapotban, mert ha egymás közelébe jutnak, az elektromos vonzás következtében egyre sebesebben mozognak egymás felé - összeütköznek, egyesülnek, ami fénykibocsátással jár.

Nappal a napsugárzás szétválasztja (disszociálja) a légkör magas rétegében a gázmolekulákat. A napnyugta után bekövetkező újraegyesülések bocsátják ki a megfigyelt fényt. Az újraegyesülés egész éjszaka tart, mert lassan megy végbe. Nagy magasságban ugyanis igen ritka a légkör, és kisebb a szétvált, a disszociált molekularészek találkozásának, ütközésének lehetősége.

2. A sarki fény 80 - 1000 kilométer magasban keletkezik. Színképelemzéssel a sarki fényben azokat a színeket találták meg, amelyeket a légkört alkotó gázok bocsátanak ki. De az északi fényben található színek kibocsátásához az ütköző részecskéknek nagyobb energiával kell rendelkezniük, mint a Nap ultraibolya sugarainak energiája. Ezért kénytelenek vagyunk feltenni, hogy a Napból érkeznek azok a nagy sebességű részecskék, amelyek ütközésükkel fénykibocsátásra gerjesztik a levegőben levő gázok atomjait.

Csak a mágneses erővonalak irányában a Föld felé haladó részecskék érhetik el a Föld légkörét. Az 1, 2, 3 vonalak a Napból jövő, elektromos töltésű részecskék pályáját mutatják.

Ezek a Napból származó részecskék elektromos töltésűek (hidrogénatommagok, elektronok), és a Föld mágneses tere úgy téríti el őket, hogy a sarki vidékeken jutnak légkörünkbe. Ezt az elméletet valószínűvé teszi egy kísérlet. Mágneses vasgolyót állítottak ritkított levegőbe. A gömb felé felgyorsított ionokat és elektronokat sugároztak, és íme, a gömb mágneses sarkainak környékén a sarki fényhez hasonló jelenség mutatkozott. A Nap izzó belsejéből néha kitörő gázok sok ezer kilométer magasra lövellenek. Ilyen alkalmakkor (protuberancia) óriási mennyiségű és nagy sebességű ion lövell ki a világűrbe. Ezek 3 - 4 nap alatt elérkeznek a Földre, és sarki fényt okoznak. A különlegesen erős sarki fények különlegesen erős napkitörések után jelentkeznek. A sarki fény az északi és a déli sarkvidéken mindennapos jelenség.

Felhasznált irodalom