Zeeman-effektus
(anomáliás Zeeman-effektus)

Gyenge mágneses térben levő atomok színképvonalainak felhasadása.
Pieter Zeeman holland fizikus fedezte fel 1896-ban.
Az atom legkülső elektronja és a mágneses mező egymásra hatásából adódik, hogy a mágneses mező hatása nélkül kapott egyetlen színképvonalból két vagy több vonal támad, melyek frekvenciakülönbsége a mező erősségétől függ.
A jelenség az atombeli elektronok kvantumos természetének eredménye, és nagyon fontos az atomszerkezet megértése szempontjából: a fizika történetében megerősítette az elektronspin létezésének gondolatát.
A normál Zeeman-effektusban egy vonal három vonalra hasad (lenti ábra), ha a mágneses mező merőleges a fény útjára és kettőre, ha mágneses mező párhuzamos a fény útjával.
A hatás értelmezhető a klasszikus elektromágneses törvényekkel, a forrásban a pályaelektronok felgyorsulásával és lelassulásával, az alkalmazott mágneses tértől függően.

Az anomáliás Zeeman-effektusnál a vonalak felhasadása bonyolult, néhány, szorosan egymás mellett lévő vonallá történik. Azért nevezik így, mert nem egyezik meg a klasszikus előrejelzésekkel.
Erre a hatásra a kvantummechanika ad magyarázatot, az elektronspinnel.

Egy példa:
A cink 4680 A hullámhosszúságú színképvonala mágneses térben három részre hasad

Gyenge mágneses térben levő atomok színképvonalainak felhasadására a Paschen-Back effektus jellemző.

Felhasznált irodalom